Lefekvés előtt rengeteget gondolkodom. Akár órákig. Igen, amíg el nem alszom, bár valamelyik nap az a rész megint kimaradt. Nézzük a jó oldalát, le tudtam fényképezni a napfelkeltét, amire tökéletes rálátásom volt a szobám ablakából. A nap pont a templom és egy ház között bukkant fel. Szép volt.
Visszatérve a gondolkodásra, minden eszembe jutott, konkrétan 2 blogbejegyzést írtam le fejben. De mostanra elfelejtettem, csak néhányra emlékszem. Például arra, hogy eszembe jutott megint, mitől félek a legjobban. Igen, igen, ezt már mondtam, a háborútól. De hogy pontosítsak, a háborúnak attól a részétől félek, mikor az országok bevetik egymás ellen az atomfegyvereiket. Hatodikos koromban láttam egy videót, amikor csak visszagondolok rá, elkezdek könnyezni. A félelemtől. Mi lenne, ha hallanék valami furcsa hangot, mintha valami zuhanna… Felnéznék az égre és valami csillogót látnék. Közeledik. Hirtelen minden megváltozik: Vakító fehérség, minden kis zajforrás elhallgatna, és olyan érzés lenne, mintha bedugult volna a füled, vagy víz alatt lennél. Csak ez az érzés sokkal de sokkal erősebb. Dobhártyaszaggató. Nem kapsz levegőt, valami közeledik hozzád. Egy lökés. Elrepülsz, de nem érzed, hogy fájdalmat okozott volna. Miért? Mert szó szerint leolvadt a bőr a testedről, a szemeid kifolytak és ezekhez képest a lökés által nyert sebek meg sem kottyannak. Ráadásul meghaltál. Már ha elég közel voltál a bombához. Az is előfordulhat, hogy életben maradsz, de az atomtámadás jelei jól kivehetőek rajtad, például csak a tested egyik feléről olvadt le a bőr, a szemed csak félig folyt ki de még képes vagy sétálni. Gondolkozni már nem tudsz, a fájdalom elvette az eszed. Meg talán károsodott az agyad. Csak mész előre céltalanul, mint egy zombi, amíg össze nem esel és elemészt a tűz, ami körülötted keletkezett.
Álmomban megéltem már egy párszor. Na, nem a videó miatt, mert azt csak később láttam. Pont az álmaim miatt kezdtem el foglalkozni ezzel az atombomba-témával. Mindent éreztem. Nyomasztó volt. Nem is tudom, hányszor álmodtam, de minimum háromszor. Ezek közül az egyik olyan volt, hogy egy házban voltam és mikor éreztem a lökést, láttam a fényt, satöbbi, satöbbi, akkor nem haltam meg. De nem bírtam rendesen gondolkodni, csak mentem és mentem. Megláttam a szüleimet, akiknek az arca beesett volt és olyan… halott. Utána felébredtem.
Igen, elég régen álmodtam, de annyira emlékszem rá… Rettenetes volt.
A másik kettő az olyan volt, hogy kint voltam a szabad ég alatt és minden úgy volt, ahogy az előző előtti-előtti bejegyzésben írtam. Addig a részig, hogy meghaltam. Nem valami muris dolog, ha meghal az ember álmában… Ráadásul ezt kétszer álmodtam meg ugyanígy. A helyszín volt csak más. Szóval, ez elég indok volt, hogy rákeressek bizonyos dolgokra. Ismétlem, ez akkor volt, mikor hatodikos voltam. Ezt a videót találtam először( hmm… inkább linkelem, mert elég érdekes képet rakna ki a youtube hozzá.): Első videó
Fincsi. Az életemre esküszöm, hogy a videót csak az álmaim UTÁN láttam. Még egy, ami hosszabb és több dolog van benne. Beleértve a sétáló “zombikat”(WARNING! THE SCENES ARE GRAPHIC BUT HISTORICALLY ACCURATE. Written and lived by a survivor):Második videó
Asszem megint sírtam. Nem akarom ezeket én is megélni igazából. Még álmomban sem.
Elköszönök.
Sweet Dreams…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése