Happy... nevermind...

Egy éve... egy éve ezen a napon kezdtem el ezt a blogot. Ez előtt is volt egy, de inkább átjöttem ide, a setét oldalra. Asszem, sokat változtam ezalatt az év alatt... Igen, nagyon sokat! Ennek örömére kitettem jobb oldalt egy IPodot, nem tudom, észrevetted-e vagy csak az egyik szemed szúrta-e ki.
Pénteken Április 1.-je lesz, ami Fred és George születésnapja *_* (Meg a diáknap, de kit érdekel, Fred és George születésnapjaként tartom számon.)

Háború

Facebook-on feltettem egy kérdést: Mitől félsz a legjobban?

Nagyon sok mindentől félek. Mielőtt komolyabban belegondoltam, úgy voltam vele, hogy a legeslegjobban attól félek, hogy csalódnom kell abban, akiben a legjobban megbízom. Már tapasztaltam, elég rossz következményei lettek számomra. Érzelmileg valóban ettől félek a legjobban, de gondolkoztam, és találtam valamit, amitől jobban félek, még belegondolnom is iszonyatos. Mi lenne, ha kitörne egy újabb világháború?

Valószínűleg nem élnénk túl. A kezdeti időszakokban menne a fenyegetőzés, valószínűleg az árak megfizethetetlenségig emelkednének, összeomlana a gazdaság és konkrétan minden ember munkanélküli lenne. Tüntetések, lázadások, nyomor és folyamatos rettegés, hogy bármelyik pillanatban elkezdődhet a támadás. A megélhetési bűnözés lenne az egyetlen út a túlélésre, sokan pedig a gyilkosságig is elmerészkednének. Na meg az öngyilkosság.

Az egész csúcspontja pedig a biológiai fegyverek, az atombombák, miegymás. Meghalunk.

A kórház alagsora és a takarítónő

Tegnap elkísértem anyum a szolnoki kórházba egy vizsgálatra. Hamarabb indultunk remélve, hogy hamarabb végzünk ezáltal. Nos, lóf*szt. Odaértünk, kérdezősködtünk, merre kell menni. Elirányítottak minket egy 7emeletes épülethez. Leparkoltunk egy kevésbé bizalomgerjesztő helyen. Kiszálltunk, körülnéztünk, hogy vajon hol lehet itt bejutni. Nem jártunk sikerrel, ezért megkérdeztünk egy arra járó takarítónőt. P azt válaszolta, hogy nem tudja, merre van az, amit keresünk, de azért menjünk utána. Levezetett minket az alagsorba, ahol az első amit megpillanthattam ez a felirat: Oxigénraktár. Az alagsor olyan, mint amire gondolunk és amilyet a horrorfilmekből ismerünk. Sötét, szűk folyosó, még sötétebb zugokkal, körülöttünk indokolatlan eredetű(vagy nem) tócsák és orrfacsaró bűz. Amint felnézek, meglátom, hogy ott bizony vastag, kígyózó csövek futnak. Na én felkészültem a menekülésre,  mi van, ha ez a nő direkt vezetett ide be és ránk engedik a gázt? De nem. Feljutottunk a célig, ahol rengeteget kellett várni…Kiderült, hogy eleve 2 órás csúszás van, szóval rá is csesztünk, hogy hamarabb érkeztünk. Elugrottunk a Mekibe, ahol ráhoztuk szegény csajra a frászt. McChickent kértünk spirálkrumplival, de látjuk, hogy valami minicsirkecombot rak oda nekünk. Szóltunk, hogy bocsi, de mi nem is ezt kértük. A csaj a szívéhez kapott, és mondta, hogy jajj jajjj ajajj. Hehe :D Kiderült, hogy az ajándék és megkaptuk amit rendeltünk. Ikszdé XD

Visszamentünk a bizalomgerjesztő kórházba, de meguntam a várakozást és elővettem az Ipodom. Csakhogy a váróban nem lehet hangosan zenét hallgatni, szóval kimentem padot keresni. Találtam is, de az a bizonyos pad betegen nézett ki. Teljesen szétette a rozsda, ráadásul a kis lécei enyhén szólva görbék voltak. Sebaj, leültem, bekapcsoltam a zeném, és körülnéztem. Előttem egy épület 2 nagy kéménnyel és füstölög. A baj az, hogy NEM a kéményből jött a füst! Oké, tovább nézelődtem. A szemem hirtelen megakad egy kis táblán, amely ezt hirdette: Biológiai veszély. Sebaj! Csupán másfél méterre voltam tőle. Még tovább nézelődöm, de már nem találok sok mindent, csak egy igen erősen málló falú Infektológiai Intézetet.

Úgy ennyi volt a kalandos része, a többi várakozással és Cora-ban való vásárlással telt el. Továbbá rájöttem, hogy képtelen vagyok tájékozódni, mert mindig máshol akartam volna lefordulni. Apum szerint, ha arra mentem volna, Budapesten kötöttem volna ki.