Valószínűleg nem fogok sokat írkálni a szar billentyűzet miatt. Rohadt sokáig tart így. Tudnék én írni, megvannak a szavak a pici agyamban, csak nagyon körülményes ezzel baszakodni. Kár.
Most untam meg. Csá.
2025. február 14., péntek
Billentyűzet, mentális dolgok, mi van
Úristen, az utolsó posztom 2021ben volt. Durva. Miért írok most? Mert Szerda van.
Fos billentyűzet, a magyar full más, mint az angol. Nem tudok ű betűt vagy í betűt írni. Dehát ott van! Ja, és tudod hogy írtam? Az ű az Ctrl C + Ctrl V. Az í pedig Alt + 0237. Szívás. Úgy tűnik a többi betű az meg van. csak a retkes ékezetes betűk más betűkhöy vannak kötve. Például a Z meg az Y fel van cserélve, az é az a kettőspont, az ö meg a nulla. Tehát ha ilyen furcsa karaketereket kell írnom, kb a billentyűzet 1/4-én át kell mennem, mire megtalálom mi micsoda. Emlékeztek, mikor a social media hajnalán kurva ideges voltál azokra a gyökerekre, akik ékezet nélkül írtak? Na, ezert nem akarok ekezet nelkul irni. Ne sírjon a szám, örülök, hogy pár betűt le tudok írni szarakodás nélkül.
Szóval, azért posztolok most, mert egy ideje terápiára járok, és eddig kéthetene mentem, de a legutóbbi szessön után megegyeztünk, hogy elég havi egyszer menni. Level up-oltam gec :) Therapy speedrun. Amúgy a csávót akihez jártam, úgy hívják, hogy Abdullah. Hatalmas arc, nagyon laza, jófej. Imádom. Nehezen szántam rá magam a múltbeli rossz élmények miatt. Mikor még otthon laktam, egyszer elmentem pszichológushoz. Magán úton mentem amúgy, szóval arra számítottam, hogy csak jó lehet, ha fizetni kell érte. Nekem kurvára nem jött be. Megindult a beszélgetés, de full félreértett szinte egész végig. Elmondtam neki a tüneteimet, és feszt irányított kérdéseket szegezett nekem. Pl. A nyílt terektől félsz, ugye? Nem is utaltam rá, de oké. Mondom nem....??? Ja, akkor attól félsz, hogy elájulsz az emberek között. Ööööööööööö what? Szar lenne, de nem az a legnagyobb bajom. Egyszerűen nem akarta megérteni, mit beszélek. A végén meg berakott egy videót egy Ted Talk-os fasziról, akinek se keze, se lába nem volt, és mondta hogy Látod milyen boldog? Pedig ő sokkal rosszabb helyzetben van! Ok, kösz, ezzel totálisan meggyógyítottad minden mentális problémámat, amivel 12 éves korom óta baszakodok. Nem mentem vissza hozzá. Utána pszichiáterhez jártam, gyógyszert iratni. Sok féle-fajta gyogyin átmentem, amik nem használtak. Végül a gyógyszerek közül az egyiket sikerült eltalálni 2019 januárjában a pszichiátrián a kettes kórházban. Az az egy azóta is megvan, csak még 3 hozzá lett csapva, és végre így úgy érzem, hogy hatnak, és nem az a default beállításom, hogy ki kéne offolni magam. Jó, volt egy próbálkozásom, de akkor asszem nem azt a kombót szedtem, ami most van. Ez két éve volt. Nagyon különbözött az itteni élményem vs. az otthoni pszichiátria osztályon volt. Trauma volt ez is, de ez luxusabb trauma. Én válogattam ki, miket fogok holnap enni, reggelire kakaó, müzli, alma, narancslé, kenyér, mogyoróvaj és lekvár. Ebédre nem faszomfőzelék volt, hanem én állítottam össze hogy oké, akkor ma marhahúsos burrito lesz, peppermint forrócsoki, M&Ms-es diákcsemege, Oreo keksz.Teljesen kúltúrált volt minden, külön szobám volt, még ajtó is volt a fürdőszobámban. Ablakot itt se lehetett kinyitni, de nem rácsok voltak rajta legalább. A szomszéd szoba az egy ilyen chill szoba volt, ahol lehetett zenét kérni és berakták, lehetett táncolni, meg vibe-olni. Én Eminemtől kértem a Without Me és a Real Slim Shady című számot. Igazából minden tök fasza volt, viszont volt két dolog, ami KIBASZOTT SZAR VOLT: nem lehetett kimenni a levegőre, egyáltalán nem. Cigizni se lehetett kimenni a teraszra. Nem volt terasz. És ami a legrosszabban érintett, hogy elvették tőlem a Nagytakarómat, és nem adták vissza, csak mikor mehettem haza. Nekem a Nagytakaróm a legfontosabb, születésem óta vele alszok. Mióta élek, az esetek száma amikor nélküle aldutam nem lehet több 25 éjszakánál. Nagyon nagyon rosszul esett. Ha nem vették volna el, és ki lehetett volna menni cigikézni, lehet több ideig maradtam volna. Egy hétvége alatt letudtam az egész kórházi látogatást, hogy hétfőn lehessen menni dolgozni, mintha mi sem történt volna. Úgy lettem eleresztve, hogy mindenképpen el kell menni pszichiáterhez gyógyszerért. A pszichiáteremnek kb egy év után sikerült rábeszélnie, hogy menjek el terápiára is. Bejött. Most tök jól vagyok. Szóval ezért írok most, mert megígértem neki, hogy ezzel fogom helyettesíteni a kimaradt szerdákat két hetente.
2021. június 4., péntek
Még élek. Story of my year. beteg . Őszinteségi sztoriroham. Élmények. A borderlány.
Hínnye, de sok minden történt! Ma reggel rájöttem hogy van blogom. Amit magamnak írok. Imádom visszaolvasni, mennyire más voltam pár éve. Azt hiszem, az első blogbejegyzésem( nem itt) 13 éves koromban íródott. Most éppen 23 vagyok. Durva visszanézni, menyir változtam. Kibaszott cringe, de imádom. Szeretek nosztalgiázni. Visszaolvastam azt a blogbejegyzésemet, amit akkor írtam, mikor összejöttem a férjemmel. 2019. júliusában házasodtunk össze. Vicces, olyan dolgokat írtam, hogy "jááj mi van, ha megun?".
Úgy tűnik, eddig nem unt meg. A lánykérés kicsit erőltetett volt, de nem bírtam tovább, kértem, hogy gondolja át, mennyire gondolja komolyan, mert én gyűrűzetlenül nem tudok tervezni a jövőre nézve. Megkérte a kezem.
Közben csináltam a sulit. ((((((((Ééééés buckle up, buckaroo mert egy kurva nagy sztoritájm jön, amire senki nincs felkészülve.))))))))))
Közben engem épített le a depresszió, a szorongás és a pánikbetegség. Jártam pszichiáterhez, akit leváltottam, mert úgy éreztem, nem vesz komolyan és olyan dolgokat kér tőlem, amiket nem vagyok képes teljesíteni, más megközelítést pedig sosem ajánlott fel. Bekapcsolt bennem egy kis ösztön, ami arra hajtott, hogy úgy halmozzam fel a Frontint, mint a kismókus. Meg elvesztettem a bizalmam benne, gondolkodás nélkül kamuztam neki egy idő után, hogy milyen jól vagyok, hogy végre azt hallja, amit hallani akar. Ennek pedig semmit értelme. Szóval egyszer csak nem mentem el hozzá többé, ami nem is baj, mert magánúton történt a dolog($$$). Egy darabig elvoltam, süllyedtem mélyebbre, mélyebbre. Már nem tudtam jól teljesíteni a suliban, képtelen voltam a szakdolgozatomhoz nyúlni, meg is buktam az egyik részkurzusából. Folyamatosan bennem volt a szorongás, pici hülyeségektől pánikrohamot kaptam. A fő triggere a szakdoga és államvizsga téma volt. Amint valaki felhozta témának, nekem kikapcsolt az agyam és készültem a sarokba hátrálva haldokolni. Nagyon gáz volt. Képzelj el egy kedd délelőttöt a kávéautomata melletti kanapékon, fele csoport ül, fele áll. Hamarabb lett vége a katalógusos előadásnak, van még egy csomó időnk a gyakorlatig. Épp azon gondolkodunk, hogy el kéne menni pipifalatot venni. Aztán valaki megkérdezi: "A szakdogában ti hogy jelölitek az ábrákat?" vagy "Mennyi kitöltő kell a kérdőívhez?" vagy egy egyszerű " Ti hogy haladtok?" Az agyam átkapcsolt vörösriasztású pániküzemmódba, nem tudtam gondolkodni, azon kaptam magam, hogy a sarokban guggolok és mindjárt elájulok a hiperventillálás miatt, meghalok. Egyszer kivonszoltak a bejárat elé a levegőre, hívtak egy tanárnőt, ő volt ott velem addig, amíg helyre nem jöttem. A többiek álltak körülöttem. Másnap már visszahallottam random emberektől, akik nem voltak épp ott, hogy "Te voltál az, aki tegnap rosszul lett, ugye?". Egyszer területi gyakorlaton is elkapott ez a szarság, -most figyelj- pszichiátria gyakorlaton voltunk. Az öltözőben ugyanez elkapott. Aztán rá pár napra mondták nekem az akkori jelenlévők, hogy az egyik társunk közben ott fikázott engem, hogy hisztizek és fel akarom hívni magamra a figyelmet. Ebből nem érzékeltem semmit, csak úgy mondták, hogy "Bakker, azért XY milyen szemét volt, hogy közben ilyeneket mondott". Aztán megint történt egy ugyanazon a héten, ugyanazon a területi gyakorlaton, csak egy emelettel lejjebb, a dohányzóteraszon. Az egyik ott dolgozó ápoló épp kint volt cigizni és ő lépett közbe, valahogy azt hiszem próbált visszazökkenteni, nyugtatni. Nagyon zavaros olyankor minden. Agy kikapcs, valóság torzul. Aztán kaptam egy segítséget. Ösztönzésre mertem segítséget kérni a tanárunktól, aki abban az intézményben dolgozott. Elmondta, hogy mire lesz szükség ahhoz, hogy járhassak járóbetegvizsgálat keretein belül orvoshoz. Tiszta lappal kezdhettem, imádom a doktornőm. Komolyan vett végre valaki. Nem kellett kamuznom. Noszogatott, hogy csak be kéne feküdni. Még mit nem! Nem érek rá ilyenekre, a gyakorlat kötelező, vizsgázgatok, órákon van katalógus, nem hiányozhatok. Köszi, de nem. Hé, végre egy másik hatóanyagú antidepitabi. A nyugtató ugyanaz, csak a neve nem Frontin, hanem Xanax. Ráadásul kaptam altatót is, insomnia no more bitch. Nem kell 6 tabi Frontin az alváshoz végre. Az altatóval nem mertem adagoltatóskodni. Haha, nem azért, mert attól féltem, mi lesz a hatás, ha beveszem. Attól féltem-rettegtem-, hogy elfogy és nem fogok aludni. Azt hiszem, csak 7 darabot kaptam. Nem akartam elpazarolni, azt tényleg rendesen szedtem, Este 1 tbl. Csak 1. Hello alvás. Annyira, de annyira szerettem volna felhalmozni azt is. Az új doktornőmmel őszinte voltam. Elmondtam neki, milyen furcsán érzem magam. Mintha én nem is léteznék, csak egy külső szemlélője lennék a dolgoknak és mindent tompítva hallanék és fakón látnék. Sokszor olyan volt, mintha a fejemet valami a víz alatt tartaná. Volt, hogy fizikálisan fájt a lehangoltság. Az összes ujjam végén éreztem egy valódi fájdalmat. Hülyeségnek hangzik, de tényleg az ujjaimban éreztem fájdalomként a szomorúságot. Na meg az üresség. Betölthetetlen üresség, amit a mellkasomban éreztem. De komolyan. Egy kibaszott lyukat éreztem a mellkasom közepén. Vákuumot. Ürességet. Semmit? Bevallottam, hogy van olyan, hogy rámjön egy csillapíthatatlan gondolat, amit úgy tudnék jellemezni, hogy "anti-életösztön". Nem tudom, van-e ennek valami normális neve. Ez olyan volt, hogy hirtelen, mintha lekapcsoltak volna egy kapcsolót az agyamban ÉLET-ről HALÁL-ra. Kétségbeesetten kerestem a lehetőségeket arra, hogy tehetnék kárt magamban. Ez a dolog nem egyszer jött elő, de a férjem(akkor még vőlegényem) visszanyomta a fent említett kapcsolót. Nem emlékszem, mennyi volt a rekordom a nyugtatókból, de nem 5-6 szem kis esti adagocska. Aztán veszekedés lett belőle mindig. Nem nagy veszekedés, csak kicsi. Emlékszem, november körül a sok zavaros gondolathoz és érzéshez hozzátársult egy új eszméletlen erős gondolat. Nem is gondolat volt, inkább egy tény. Mindig ott volt, mint amikor pl a Firefox is pinned to taskbar. Vagy hogy a faszomba fogalmazzam meg. Na, szóval folyamatosan ott volt ez a tény a hülye kis fejemben: "Januárban meg fogok halni." Nem terv, tény. Nem januárban tervezek meghalni, hanem csak simán januárban kampó. Kész. Ezt csak a doktornőnek mondtam el. Megint jött a gondolat, hogy jó lenne befeküdni az osztályra. Én tuti nem. Jó, de ha bármi baj van, "rossz gondolat", ahogy ő szokta fogalmazni, akkor menjek és beszéljek vele. Mindig leírta a lapomra, hogy a beteg osztályos befekvést elutasít. Kaptam egy olyan hatóanyagú gyogyit, ami úgy tűnt, javít a hangulatomon. Viszont ugyanolyan instabil maradt. Csak mintha a hipiszupi diktámámó jókedvemvan pillanatok jobbak lennének, vagy gyakoribbak, mint a villanyleoltós halál faszát keresgélő-szopogató momentek.
Ohohó, na és aztán! Na ez a fergeteges jeleneteket tartalmazó Január. Talán 2.-a? Max 3.-a. A tragikomédia.
Szilveszter után vagyunk, még szinte el se kezdődött az év. Január. Épp vizsgaidőszak, pihizek, nem tanulok, sok idő van még a vizsgáig és a szigorlatig, amit januárra hagytam. No para. Megy a kockulás. A vőlegényem épp most tért vissza a napi bevásárlásból. Hozott piát. Nem szólunk egymáshoz, mint általában, mikor mindketten elvagyunk a saját kis világunkban, a nappali egy-egy sarkában. Ilyenkor általában megtöri a csendet egy "Wanna smoke?" illetve egy " Have you seen this meme on 9gag?". De azt hiszem, aznap nem volt ilyen. Csendben kockultunk, mi, a két búvalbaszott. Az ő alaphangulata nem volt igazán rózsás, sose fejezte ki, ha boldog. Persze volt, hogy mosolygott a mémeken, játékokon, poénokon, filmeken, de soha nem mondta, hogy boldog. Csak a negatívat jegyezte meg mindig(mára azt hiszem, javult a helyzet?). Észrevettem én már, hogy romlik a hangulata. El voltam foglalva a saját hullámvasút tycoon-ozó érzelmi instabilitásommal.
Talán két dank meme között egyszer csak odajött hozzám este 10-11-éjfél körül, és közölte, hogy We need to talk. Lyányok, ez sose jó.
Letettem a kis fejhallgatómat, ő mondta, hogy lehet, hogy szükségem lesz egy kis alkoholra. Szerencsére ő készült, a kisboltból hozott nekem egy üveget. Felbontottam, megkezdtem, ő is megkezdte a mondandóját. A jövőről beszélt, és arról, hogy nekem nem lesz jó Amerikában. A terv ugye az volt, hogy a diplomám megszerzése után mi haza megyünk USÁba. Na de! Gondoljam ezt végig. Nekem itt van a családom, mindenem. Nekem ez a hazám, neki az a hazája. Nem vagyok boldog, ott nem fogom bírni. Nem lesz ez jó. (( side note, itt irtam valamit de a gecis blogspot olvashatatlanná tette, ja amúgy ezt több, mint egy éve irtam, most átolvasom hogy publikálhassam, heló)) Én próbáltam meggyőzni hogy minden fiszi fasza lesz, nem lesz gáz. Ő meg mondta a magáét. Én meg az enyémet. De aztán addig addig ment a labda adogatás, hogy megunta és azt mondta hogy már nem szeret. Pont. Na és akkor az én mentális ki villanykapcsolóm jelképesen szikrázni kezd, sötétség. Nem akarok nyálas nyiminyomi dolgokat írni( eleget írtam eddig belőle, utálom a nyálas nyiminyomi dumát) de így a legpontosabb leírni a fejemben történő eseményeket. Az anti-túlélési ösztönöm kiakadt. Erősebb volt, mint valaha, itt a vége, fuss el véle. A zavar kezdett kitisztulni, tudtam pontosan, mi a teendő. Elkezdtem pakolászni, összeszedni a cuccaimat. Ő közben ugyanúgy ült a kanapén, ahogy ott hagytam. Felvettem egy pulcsit. Megkerestem a sapkám, kesztyűim, bakancsom. Felvettem a kabátom, zsebre tettem a lakáskulcsom. Kinyitottam a szekrényt, elővettem a fekete sálam, aminek elég jó anyaga van, jó erős. Ez fontos volt. Előkészítettem, megkötöttem a sokat gyakorolt Hurkot, egyelőre lazán a nyakamban hagytam. A telefonomat félredobtam, jött az utolsó dolog, amit el kellett intéznem, mielőtt kivonulok a lakásból és megkeresem az engem megillető utolsó helyet. Azt hiszem, akkor nem sírtam. Arra emlékszem, hogy furcsán boldog vagyok. Talán azért, mert a célom világosabb volt, mint valaha. Erős voltam és bátor. Nekem senki ne mondja, hogy az öngyilkosok gyávák. Kibaszott nagy bátroság kell. De tényleg. Geci sok erő. Bennem pedig akkor pont annyi volt meg, amennyi kellett. Szóval céltudatosan odamentem ahhoz a polchoz, ahol a gyógyszereimet tartom. Elővettem a felhalmozott(és a hónapok alatt meghagyott) kis készletemet, a Frontinos üveget és a Xanaxos levélkéket. Ő azt hiszem akkor már felkelt a kanapéról. A levélkéket zsebre tettem, az üveget kibontottam, a kis tenyerembe öntöttem egy adagot alapozás céljából. Ő odarohant hozzám, kiütötte a cuccot a tenyeremből. Veszekedés. Ha jól emlékszem, én csak azt ordítottam, hogy hagyjon békén. Hagyjon elmenni. Leave me alone. Let me go. Kicsit nehéz visszaemlékezni erre, mert nagyon sok minden történt. Azt hiszem ekkor kezdtük el a "dulakodást". Lökdösődés, kiabálás, satöbbi. Nem biztos, hogy az események sorrendje pontos, emlékezetből dolgozom. Próbálom összeszedni a gyógyszerek nagy részét a földről. Lefogja a kezeim. Próbálok az ajtóhoz rohanni, a kulcsot kikotrom a zsebemből, mikor enged a szorításból. próbálom kinyitni az ajtót, de nem sikerül beletalálnom a kulcslyukba. Ő egész testével elállja az ajtót, a kulcsot kicsavarja a kezemből. Kezdek szétesni. Próbálom lehámozni az ajtóról, de ő sokkal erősebb nálam. Olyasmit kiabálok, hogy nincs joga fogva tartani engem, el kell engednie. Vissza szaladok a nappaliba a gyógyszeres üveghez, amit vagy ott hagytunk, vagy nálam maradt. Erre nem emlékszem pontosan. Csak azt tudom, hogy Ő követ. Mikor esélyt látok a szabadulásra, az ajtóhoz megyek a másik kulcscsomóért, de semmi esélyem nincs, elveszi tőlem, mielőtt ki tudnám nyitni a zárat. Szétestem. Összetörtem. Most a nappalin keresztül szaladok, kimegyek az erkélyre és kezdek felmászni a párkányra olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudok, mert az az egy biztos, hogy engem ő most üldöz a lakásban. Szóval ő is kiér az erkélyre, én nem voltam elég gyors, csak az egyik lábammal másztam fel a betonból készült virágtartóra. Ő visszahúz, én sikítok. Újra az ajtóhoz szaladok. Erre az időre már elvesztettem minden logikus gondolkodást, nála voltak a kulcsok, mégis a menekülőút felé rohantam. Szaladt utánam, a lakás bejárati ajtaja és az erkély között. Nem tudom, hányszor tettük meg ezt oda-vissza de ha nem lett volna ilyen durva a helyzet, kajak vicces lett volna. *insert The Benny Hill Show Theme here* Akkor ez kurvára nem volt vicces. Kibaszottul szürreális volt ez az egész, úgy küzdöttem, mintha meg akart volna ölni. Csak épp fordítva volt, én akartam saját magam kinyírni. Az akarás nem elég erős szó erre, ösztönös küzdelmet éreztem a halálért. Ha-ha. Kibaszott vicces.
Egyszer csak elfáradtam, ő elkapott és nem akart elengedni. Alkudoztam, hogy jó leszek, bemegyek a hálószobába. Bementünk. Leültünk az ágyunkra. Ő beszélt valamiről, amit én nem értettem. Az a program járt a fejemben, hogyan és mikor kéne menekülni. A Xanax levélkék még mindig a zsebemben voltak valahogy. Nem tudom, mennyi idő telhetett el. A kedélyek lenyugodni látszottak, ő sem volt olyan görcsös testtartásban, hogy bármikor ugrani tudjon ha én szaladni kezdek. Én is kezdtem ellazulni. bőgtem, mint a szar, de nyugodtabban. Nem ordítottam. Ő sem. Nem tudom, miket mondott. Nem tudom, miket válaszoltam. Lehet, hogy nem is válaszoltam. Nem tudom. El voltam foglalva. Én azt hiszem, lefeküdtem az ágyra, ő pedig lassan kiment a nappaliba. Gondolom a telefonjáért ment, mert ezek után már nála volt. Én közben kibaszott gyorsan kihasználtam az alkalmat, Kibontogattam egyesével a gyogyikat a levélkékből. Nem sikerült az összeset kiszedni. Kapkodtam befele, mint kacsa a nokedlit. Vagy mi. Bementem a nappaliba, leültem a kanapéra. Ő azt hiszem, a számítógépe előtti székben ült(épp ahonnan most én írom ezt a fos blogbejegyzést[ami a hossza alapján lassan egy PhD értekezés]), a telefonjával. Vagy a dulakodásban hagytuk el a Frontinos üveget vagy ő tette le a kanapéra véletlenül. Gyorsan meghúztam, mintha egy felest innék. Nem ment le természetesen magától, gyorsan felkaptam a maradék piát, amit ő vett, amit a beszélgetés elején iszogattam és a pia segítségével lementek a gyógyszerek nagy nehezen az utolsó kortyokkal. Nem tudom, mennyi volt az üvegben. Észrevette az ügyködésem, de ezúttal sikeresen hajtottam végre amit terveztem, gyorsabb voltam. Újabb "tánc" következett, de most csak az ajtóig. Állta az utam, a kulcs nem volt nálam, üvöltöttem, hogy engedjen el. Fucking let me go. Let me fucking go. El akartam venni tőle a telefonját, de ő sokkal magasabb, mint én, nem értem el, mert a magasba tartotta a kezét(vagy mindkét kezét? Nem emlékszem.) Annyi biztos, hogy megnyomta a hívógombot. Nem tudtam hirtelen, hogy anyámat hívja, vagy a mentőket. A mentőket hívta.(később kiderült, hogy anyukámat akkor hívta fel, amikor nem vettem észre.) Korábban már kérdezte tőlem, hogy mi a mentők száma. Mondtam neki akkor, hogy 104 vagy a segélyhívó az 112. Akkor nem tudom, melyik számot ütötte bele a mobiljába. Felvette a diszpécser a telefont. Megnyomta a kihangosítást, hogy ne tudjam elveni tőle a telefont de azért hallja, mit mondanak. A diszpécser magyartul beszélt, Ő megkérdezte, hogy beszélnek-e angolul. Egy picit kellett várni, tényleg nem sokat. Én pánikba estem. Ő elkezdte mondani, mi a helyzet. My girlfriend is suicidal. She took some pills. I don't know how many. Én innentől már csak arra emlékszem, hogy visítok, kiabálok, ordítok magyarul és angolul felváltva: Nem igaz! Hazugság! Liar! It's not true! Not true! Ne higgyen neki! Hazudik! He's lying! Bla-bla-bla. Ordibálok, ő leteszi a telefont, full nyugodtan mondja, hogy úton vannak. Én lefagyok. Nem hiszem el. Bemegyek a hálószobába, ülök az ágy szélén. Kis képszakadás, nem tudom, meddig ültem ott, de egyszer csak csörög a kaputelefon, ő gyorsan felveszi. Megjöttek. Beengedi őket a gomb segítségével. Azt hiszem, kiáltottam egyet, amíg ő a kaputelefont tartottam, azt mondtam, Ne jöjjön fel! De mindegy volt. Kinyitotta nekik az ajtót, de én már nem próbáltam szökni. Két mentős csávó jött fel a lépcsőn. Megkérdezték, mi a helyzet. Én már nem emlékszem, hogy zajlott a kommunikáció, de feltételezem, hogy angolul. Ő nem tud magyarul. Én közben vigyorogtam, megjátszott higgadtsággal mondogattam, hogy ne higgyenek neki, nem igaz. Semmi nem igaz. Nincs semmi baj. Nem történt semmi. Semmi baj. Nyilván nem nekem hittek. Ugye ketten voltak, a magasabb faszi kedves volt, a másik fején nagyon látszott, hogy töke ki van az ilyen hülye picsákkal, mint én. Meg sem szólalt, csak a fejeket vágta. A kedvesebb tárgyalt velem, én először azt mondtam, nem megyek. Fingom sincs, hogyan győzött meg. Ha jól emlékszem, bevallottam, hogy vettem be tabikat, de nem tudom, mennyit. Megfigyelésre bevinnének. De mondom ne szedjék ki belőlem, kérem. Azt kamuzta, hogy nem fogják, én pedig elhittem, annyira szét voltam csúszva. Mondtam, hogy megyek, ha megígéri, hogy reggel hazajöhetek. Megígérte. Természetesen ordas kamu volt, de hittem neki, egy kistatyóba tettem a telómat, a töltőmet, a pénztárcámat és az irataimat. Lekísértek az autóhoz. Nagyon dühös voltam. Soha nem jöttek értem mentők előtte. Beszálltam, leültem, szétnéztem, de már semmire nem emlékszem, miket láttam. A vérnyomásomat megmérték, de csak az alkaromra tudta rakni a csávó. Elég szarcsifoscsi értékek voltam, én azt hiszem emlékszem, mennyi volt, de inkább nem írom le, mert nem akarok kamuzni. Lehet, hogy szarul emlékszem. Utálom a számokat. Kérdezgtett a csávó, de nem emlékszem, mit és miket mondtam. Megérkeztük, elkérték bent az irataimat, várni kellett. leltárba vették a cuccaim, hogy pontosan mik voltak a táskámban, pontosan mennyi pénz volt a tárcámban. Azt hiszem volt benne egy 10k-es, ami megmaradt aznap a Spárból. Fagyasztott pizzát vettem, vastagtésztás bolognaisat. Szóval elvették a cuccaimat. tolókocsiban ültem. tudtam mozogni, de attól még kaptam. Sose ültem előtte kerekesszékben. Ülőkocsiban. Faszom tudja hogy kell igazából hívni, én ezen a 3 néven felváltva szoktam hívni( a rollátort meg drótszamárnak, oszt akkó mi van)Leparkoltak a fal mellé, várni kellett. Sok ember várt ott. SBO, amúgy, gyengébbeknek sürgősségi, sürgi. Begurítottak egy helyre, több ágy volt ott, de csak vizsgálóágyak. vettek tőlem vért. Ráadásul ismertem a lányt, nem tudom, ő felismert-e. Nagyon kis cuki volt. Aztán visszaültem a székbe, nagyon kellett pisilnem. Kikéredzkedtem, nem nagyon akartak engedni. Aztán hagyták, hogy elmenjek pisilni egyet ajtó nélküli vécére. Furcsa volt. Attól kezdve, hogy megjelent a két mentős csávó, olyan volt, mintha kiszakadtam volna a valóságból és filmet néznék. Pisilés után elvittek egy másik budi elé, elmagyarázták, mi fog történni. Én tudtam, tanultunk róla. Nem ellenkeztem, tudtam, hogy nem volt értelme. Lenyomták a slagot a torkomot, töltötték fel vízzel, én úgy hánytam a cuccot bele a budiba. Még poénkodtam két róka között, mondom Bassza meg ott a bolognais pizzám meg a fincsi pia. Ne már. Nem tudom, milyen reakciót váltottam ki, ha egyáltaláb váltottam ki belőlük valamit. Ha jól emlékszem, hárman voltak velem. Jól kihánytam magam, könnyezett a szemem mint atom, a torkom nagyon fájt a slagtól. Taknyom nyálam egybe, megtörölköztem, aztán elvittek egy 4 ágyas pici szobába. Nem volt asszem éjjeliszekrény, csak a 4 ágy. Sötét volt, mindenki aludt. Én nem akartam nyugton maradni, ki akartam menni leskelődni, hogy mégis hol a picsában vagyok. Az ajtóig kimentem, ott volt egy pult és egy csávó. Kicsit összeszólalkoztunk, én ki akartam menni de ő persze nem engedett. Alkudozni kezdtem, de beszólt valamit. Elkezdtem sírni. Ideges voltam, elkezdtem valamikor, nem tudom mikor kapargatni a bal kézfejem. Véresre kapartam. Felültem az ágyon törökülésbe és csak sírtam. Nem gondolkodtam semmin, nem tudtam. Csak ültem és vártam. A csávó rám szólt, hogy aludjak, de én akkor sem. Ezért nem is feküdtem le, nehogy azt higgye, hogy alszom. Vártam. És megjelentek a szüleim....
Nem tudtuk, mit mondjunk. Ők se, én sem hittem el, hogy ez igaz és történik és ez van. Elmeséltem nekik, hogy ő szakított velem. ((side note, bassza meg, valamiért itt abba hagytam az irást, most 2021 van, ezt meg 2020 év elején irtam. Fingom sincs mi volt a következő gondolatom, de megpróbálom visszaidézni. Ja, és mivel Amerikában vagyok, a billentyüzetemen nincs hosszú i meg ü betü. Szóval nem fogyatékos vagyok, csak nincs lehetőségem helyesen irni. Tudom, nekem is bassza a szemem.)) SZóval ezután annyi volt, hogy beszélgettünk, anyumék mondták, hogy el se hiszik hogy ez megtörténik, az idegtől alig látnak. Ültünk az ágyamon és vártuk a reggelt, hogy mi lesz. Az volt, hogy jött egy faszi és mondta hogy engem most bevisznek a pszichiátriára. Mondom ne már, én biztos nem maradok ott. Mondta a faszi hogy bocsi de ezt nem ő dönti el, majd ott megmondják mi lesz. Nem harcoltam vele mert szegény csávó csak a munkáját végezte. Elvittek a betegszállitóval a pszichiátriára, volt egy utastársam, egy öreg mama. Az egyik betegszállitó faszi a mamát vitte faszom tudja hova, engem meg a másik kisért el egy szobába, ahol az ügyeletes pszichiáter doki volt és megkérdezte hogy mizu, én mondtam. Mondta, hogy bent kell tartaniuk. Mondom nem. Ok, menjek fel az osztályra, majd ott eldöntik mi lesz. Felmentem, és az egyik ápoló elkezdett kikérdezni. Aztán alá kellett irnom, hogy elfogadom a kezelést. Mondom nem :) Közben a szüleim megérkeztek. Együtt aztán tettünk fel kérdéseket, hogy megtudjuk hogy most mi van és mi lesz. Mi van ha aláirom? Aztán mindenki meggyőzött engem, hogy maradjak. Kibaszott nehéz döntés volt. Egy 5 ágyas kórteremben laktam. Az egyik szobatársam egy öreg mama volt, aki csak feküdni tudott és éjszakánként sirt. Egy másik szobatársam össze volt törve, konkrétan. A metró elé lépett és eltört a lába. Az elején jóban voltunk, csak a legutolsó másodpercekben basztam el az egész kapcsolatunkat. Volt egy másik szobatársam, akitól féltem. Folyamatosan érzelemmentes arcot vágott és az első pillanatban kért tőlem egy szál cigit, bement a budiba és elszivta. Kibaszott mérges voltam rá, mert nem szabad bent dohányozni és féltem, hogy megbüntetnek, amiért a szobatársam megszegte a szabályt. Lófasz nem lett belőle, csak aztán folyamat tőlem kért cigit, én meg féltem neki nemet mondani. De persze ő mondta hogy megadja, megadja, apa holnap jön oszt hoz cigit. Fasz se tudja már hogy tényleg megadta-e. Aztán ő lekerült a rehabra, és jött egy új csajszi. Tök érdekes volt, hatalmas izgalom volt, hogy jött egy új husi :) Amúgy dohányozni az első két napban csak úgy lehetett, hogy kellett kérni magamhoz egy ápolót hogy elkisérjen a teraszra ami 2 zárt ajtó mögött volt, ráccsal az udvar felőli oldalon. Na, szóval kiderült hogy a csajszi is dohányzik. Én akkor már kimehettem az udvarra, minden óra 45-től egészig. Odamentem a csajszihoz beszélgetni, és elkezdte kiönteni a lelkét, hogy mi történt vele, meg ilyenek. Fingom sincs miről beszélt, mert nagyon fel volt zaklatva. De végig hallgattam. Aztán elkezdtem felvenni a fonalat és nagyon együtt éreztem vele. Aztán mondta hogy kimenne cigizni, én meg elmondtam neki, hogy itt mi a menete, hogy először csak kisérővel lehet elmenni. Kértük, hogy mehessek ki én is velük a teraszra. Nagy nehezen megengedték, hogy most az egyszer. Kb egy órát beszélgettünk folyamatosan, amig vártuk a dohányidőt, amig kint voltunk a dohányzóban, és a folyosón is beszélgettünk. Biztos mindenkinek ki volt a fasza velünk, mert a nővérpult előtt nyomtuk a dumát. De ki a faszomat érdekelt akkor. Sirtunk mind a ketten. Nagy haverok lettünk, én legalább is nagyon kötődtem hozzá. Egyik este bevezetett az asztrológiába, és mikor elolvastam az aszcendensem akkor tökre meglepődtem, hogy milyen igaz. Hallottuk, hogy az egyik ápoló kint az ajtó előtt fikáz minket. Kibaszott mérges voltam. Összvissz két ápoló volt, akik rendesek voltam, a többiek meg basszák meg. Ja, volt egy szobatársunk egy éjszakára, akitől nagyon fostunk mert nem volt teljesen tisztába azzal, hogy mit csinál és éjszaka szaggatta a lepedőt és lopkodta a cuccainkat. Az egyik rendes ápoló segitett rajtunk, ő terelgette vissza az ágyába. De egész éjszaka ez ment. Nagyon örültem, mikor elvitték. Biztos megvolt az oka rá, hogy ezeket csinálta, és ráadásul szerintem tudom is, hogy mi. De abban a helyzetben nem igy gondolkodtam. Kibaszottul féltem. Nem voltam stabil állapotban, teljes deperszonalizáció, derealizáció, disszociáció, minden ció ció ció ció volt. Pár napig nem csináltam semmit, csak feküdtem és néztem ki a fejemből. Nem éreztem semmit. Nem is kajáltam, az ebédemet mindig másnak adtam. Aztán kezdtem feloldódni, kaptam gyógyszereket, stb. Ekkorra már tisztában voltam azzal, hogy mi a diagnózisom, de senki nem mondta el. A reggeli viziteken tettek fel kérdéseket, és összevetve a válaszaimmal, rájöttem, hogy dikk erről tanultam. Meg a kijelölt dokimmal is beszéltem egyszer. Aztán kezdett zavarni, hogy senki nem mond semmmit, kértem a viziten, hogy valaki please mondja már el hogy mi a bajom. Mondták, hogy majd a dokim jön és elmondja. Nem jött. Aztán megint. És megint, a doki kibaszottul nem jött. El van foglalva. Aztán reggel a viziten mondtam, hogy légyszike, szerintem vágom hogy mi a bajom, csak mondja már el valaki. Kérdeztem, hogy az a diagnózis, amire gondolok? Mondta a főorvos néni, hogy igen. Kicsit lenyugodtam, de még mindig nem kaptam kielégitő választ, mert nem mondta ki nyiltan senki. Aztán jött látogatni anya, és mikor megláttam a folyosón, elmondtam neki hogy senki nem akarja elmondani nekem, hogy mi bajom. És megláttuk a dokinőmet jönni a folyosón, anyum elkapta és követelte hogy legyen már valami. Mondta, hogy mindjárt jön. Amúgy egy köcsög volt, a stilusa lekezelő. Asszem 2 óra volt a "mindjárt jön". Nem mertünk elmonzdulni a folyosóról, hogy nehogy elszalasszuk. Aztán végre bazdmeg bementünk az orvosi szobába és elmondta nekem és anyumnak, hogy borderline személyiségzavarom van. Na mondom végre baszki. Tudtam. Kibaszottul tudtam. Megkönnyebbültem. Anyukám kicsit kiakadt, a doki elmondta neki, hogy nem gyógyitható, de kezelhető. Lehet, hogy elmúlik. Kaptam rá gyógyszert, antipszichotikumot. Tök jó volt. Nagyon jó kedvem lett tőle, rengeteg volt az energiám. Meglátogatott az egyik tanárnőm, aki ott dolgozott, meglátogattak a barátnőim, a szüleim, a nagymamám, a nagynéném. Aztán egyik nap anya mondta, hogy a férjem(akkor vőlegény? ex vőlegény????) kérdezte, hogy bejöhet-e hozzám. Mondtam, hogy igen. Nagyon furi volt, látszott rajta, hogy meg van rémülve. Nem látott még ilyen helyet, de még csak magyar kórházat se. Itt meg rács volt a "bejárati ajtó", amin csak úgy lehetett közlekedni, ha a pultból megnyomták a gombot, hogy kinyiljon az ajtó. Anyumék elmentek valahova, hogy ketten meg tudjuk beszélni a dolgokat. Leültünk és beszélgettünk. Mondta, hogy megbánta, amit tett. Nem gondolta komolyan. Magyarul nem tudom, hogy lehet megfogalmazni amit mondott, olyasmi talán, hogy "egy rossz mentális állapotban volt", amikor beszéltünk otthon és kitört a háború. Mondta, hogy szeret és megérti, ha én őt már nem szeretem. Mondtam, hogy a történtek ellenére szeretem. Kérdezte, hogy meg tudok el valaha bocsátani neki. Én erre azt kérdeztem, hogy Szeretsz? Mondta, hogy igen. Mondtam, hogy akkor megbocsátok. Aztán ment a nagy találgatás, hogy most mi legyen, mert ő itt nagyon rosszul érzi magát és haza akar menni. Mondtam, hogy menjen, és kérdeztem, hogy összeházasodunk-e ettől függetlenül. Megbeszéltük, hogy ő haza költözik, és ideutazik az esküvőre.(Spoiler alert, kajak igy lett. Őszintén szólva féltem, hogy mi van, ha nem jön vissza. De vissza jött.) Szüval kibékültünk, minden fasza lett. Elkerültem a rehabra, összesen asszem 20 napot töltöttem bent. Vizsgázni a kórházból mentem, karszalag, minden rajtam volt, kimenőn voltam. De közeledett a gyakorlat és én tudtam, hogy nem maradhatok bent. Kérvényeztem, hogy mostmár engedjenek haza. Mond.ták, hogy ezt az orvosommal beszéljem meg. De nem volt ott a viziten, kértem hogy légyszi valaki szóljon neki. Semmi. Másnak megint kértem. Semmi. Hétvége. Kövi héten reggel ott volt a viziten a dokim, mondtam hogy na akkor elenged? Mondta hogy ez nem igy megy, hipp hopp. Mondom what? Múlt héten kértem hogy valaki szóljon hogy nekem ennyi elég volt. Nagy harcolás volt, nagy kiakadás, csihi puhi, kiabálás, veszekedés. Ki voltam akadva. Sirtam és meg akartam halni. A szobatársam meg elmondta valakinek, hogy mi a helyzet velem. Bejött a főnővér meg a dokim, hogy nem ajánlják, hogy elmenjek. Én meg mondtam, hogy jogom van elmenni saját felelősségre. Nagy tárgyalás, minden. Aztán nagy nehezen mondta a doki hogy ok, megirja a zárójelentést és mehetek. Fú, de örültem! Összepakoltam minden cuccom és vártam. Sokáig nem történt semmi. Csak ültem. Össze voltam pakolva és ültem és vártam. Jött az ebéd, de én nem kaptam, mert megyek haza. De még mindig sehol semmi. Kiakadtam, valakivel kiabáltam. Aztán nem tudom, pontosan mi volt, de valaki szólt a dokinak hogy kicsit igyekezhetne mert én itt veszekedek a folyosón. Végre megkaptam a zárót és elmentem a halál faszára. Nem tudott értem jönni senki, ezért az össze cuccommal felpakolva hazabuszoztam egyedül. A macska alig ismert meg, mikor hazaértem. Szóval ja, erről ennyit, mindjárt éjfél, be kell fejeznem az irást, mert reggel kelek, menni kell munkába. Csó.
Úgy tűnik, eddig nem unt meg. A lánykérés kicsit erőltetett volt, de nem bírtam tovább, kértem, hogy gondolja át, mennyire gondolja komolyan, mert én gyűrűzetlenül nem tudok tervezni a jövőre nézve. Megkérte a kezem.
Közben csináltam a sulit. ((((((((Ééééés buckle up, buckaroo mert egy kurva nagy sztoritájm jön, amire senki nincs felkészülve.))))))))))
Közben engem épített le a depresszió, a szorongás és a pánikbetegség. Jártam pszichiáterhez, akit leváltottam, mert úgy éreztem, nem vesz komolyan és olyan dolgokat kér tőlem, amiket nem vagyok képes teljesíteni, más megközelítést pedig sosem ajánlott fel. Bekapcsolt bennem egy kis ösztön, ami arra hajtott, hogy úgy halmozzam fel a Frontint, mint a kismókus. Meg elvesztettem a bizalmam benne, gondolkodás nélkül kamuztam neki egy idő után, hogy milyen jól vagyok, hogy végre azt hallja, amit hallani akar. Ennek pedig semmit értelme. Szóval egyszer csak nem mentem el hozzá többé, ami nem is baj, mert magánúton történt a dolog($$$). Egy darabig elvoltam, süllyedtem mélyebbre, mélyebbre. Már nem tudtam jól teljesíteni a suliban, képtelen voltam a szakdolgozatomhoz nyúlni, meg is buktam az egyik részkurzusából. Folyamatosan bennem volt a szorongás, pici hülyeségektől pánikrohamot kaptam. A fő triggere a szakdoga és államvizsga téma volt. Amint valaki felhozta témának, nekem kikapcsolt az agyam és készültem a sarokba hátrálva haldokolni. Nagyon gáz volt. Képzelj el egy kedd délelőttöt a kávéautomata melletti kanapékon, fele csoport ül, fele áll. Hamarabb lett vége a katalógusos előadásnak, van még egy csomó időnk a gyakorlatig. Épp azon gondolkodunk, hogy el kéne menni pipifalatot venni. Aztán valaki megkérdezi: "A szakdogában ti hogy jelölitek az ábrákat?" vagy "Mennyi kitöltő kell a kérdőívhez?" vagy egy egyszerű " Ti hogy haladtok?" Az agyam átkapcsolt vörösriasztású pániküzemmódba, nem tudtam gondolkodni, azon kaptam magam, hogy a sarokban guggolok és mindjárt elájulok a hiperventillálás miatt, meghalok. Egyszer kivonszoltak a bejárat elé a levegőre, hívtak egy tanárnőt, ő volt ott velem addig, amíg helyre nem jöttem. A többiek álltak körülöttem. Másnap már visszahallottam random emberektől, akik nem voltak épp ott, hogy "Te voltál az, aki tegnap rosszul lett, ugye?". Egyszer területi gyakorlaton is elkapott ez a szarság, -most figyelj- pszichiátria gyakorlaton voltunk. Az öltözőben ugyanez elkapott. Aztán rá pár napra mondták nekem az akkori jelenlévők, hogy az egyik társunk közben ott fikázott engem, hogy hisztizek és fel akarom hívni magamra a figyelmet. Ebből nem érzékeltem semmit, csak úgy mondták, hogy "Bakker, azért XY milyen szemét volt, hogy közben ilyeneket mondott". Aztán megint történt egy ugyanazon a héten, ugyanazon a területi gyakorlaton, csak egy emelettel lejjebb, a dohányzóteraszon. Az egyik ott dolgozó ápoló épp kint volt cigizni és ő lépett közbe, valahogy azt hiszem próbált visszazökkenteni, nyugtatni. Nagyon zavaros olyankor minden. Agy kikapcs, valóság torzul. Aztán kaptam egy segítséget. Ösztönzésre mertem segítséget kérni a tanárunktól, aki abban az intézményben dolgozott. Elmondta, hogy mire lesz szükség ahhoz, hogy járhassak járóbetegvizsgálat keretein belül orvoshoz. Tiszta lappal kezdhettem, imádom a doktornőm. Komolyan vett végre valaki. Nem kellett kamuznom. Noszogatott, hogy csak be kéne feküdni. Még mit nem! Nem érek rá ilyenekre, a gyakorlat kötelező, vizsgázgatok, órákon van katalógus, nem hiányozhatok. Köszi, de nem. Hé, végre egy másik hatóanyagú antidepitabi. A nyugtató ugyanaz, csak a neve nem Frontin, hanem Xanax. Ráadásul kaptam altatót is, insomnia no more bitch. Nem kell 6 tabi Frontin az alváshoz végre. Az altatóval nem mertem adagoltatóskodni. Haha, nem azért, mert attól féltem, mi lesz a hatás, ha beveszem. Attól féltem-rettegtem-, hogy elfogy és nem fogok aludni. Azt hiszem, csak 7 darabot kaptam. Nem akartam elpazarolni, azt tényleg rendesen szedtem, Este 1 tbl. Csak 1. Hello alvás. Annyira, de annyira szerettem volna felhalmozni azt is. Az új doktornőmmel őszinte voltam. Elmondtam neki, milyen furcsán érzem magam. Mintha én nem is léteznék, csak egy külső szemlélője lennék a dolgoknak és mindent tompítva hallanék és fakón látnék. Sokszor olyan volt, mintha a fejemet valami a víz alatt tartaná. Volt, hogy fizikálisan fájt a lehangoltság. Az összes ujjam végén éreztem egy valódi fájdalmat. Hülyeségnek hangzik, de tényleg az ujjaimban éreztem fájdalomként a szomorúságot. Na meg az üresség. Betölthetetlen üresség, amit a mellkasomban éreztem. De komolyan. Egy kibaszott lyukat éreztem a mellkasom közepén. Vákuumot. Ürességet. Semmit? Bevallottam, hogy van olyan, hogy rámjön egy csillapíthatatlan gondolat, amit úgy tudnék jellemezni, hogy "anti-életösztön". Nem tudom, van-e ennek valami normális neve. Ez olyan volt, hogy hirtelen, mintha lekapcsoltak volna egy kapcsolót az agyamban ÉLET-ről HALÁL-ra. Kétségbeesetten kerestem a lehetőségeket arra, hogy tehetnék kárt magamban. Ez a dolog nem egyszer jött elő, de a férjem(akkor még vőlegényem) visszanyomta a fent említett kapcsolót. Nem emlékszem, mennyi volt a rekordom a nyugtatókból, de nem 5-6 szem kis esti adagocska. Aztán veszekedés lett belőle mindig. Nem nagy veszekedés, csak kicsi. Emlékszem, november körül a sok zavaros gondolathoz és érzéshez hozzátársult egy új eszméletlen erős gondolat. Nem is gondolat volt, inkább egy tény. Mindig ott volt, mint amikor pl a Firefox is pinned to taskbar. Vagy hogy a faszomba fogalmazzam meg. Na, szóval folyamatosan ott volt ez a tény a hülye kis fejemben: "Januárban meg fogok halni." Nem terv, tény. Nem januárban tervezek meghalni, hanem csak simán januárban kampó. Kész. Ezt csak a doktornőnek mondtam el. Megint jött a gondolat, hogy jó lenne befeküdni az osztályra. Én tuti nem. Jó, de ha bármi baj van, "rossz gondolat", ahogy ő szokta fogalmazni, akkor menjek és beszéljek vele. Mindig leírta a lapomra, hogy a beteg osztályos befekvést elutasít. Kaptam egy olyan hatóanyagú gyogyit, ami úgy tűnt, javít a hangulatomon. Viszont ugyanolyan instabil maradt. Csak mintha a hipiszupi diktámámó jókedvemvan pillanatok jobbak lennének, vagy gyakoribbak, mint a villanyleoltós halál faszát keresgélő-szopogató momentek.
Ohohó, na és aztán! Na ez a fergeteges jeleneteket tartalmazó Január. Talán 2.-a? Max 3.-a. A tragikomédia.
Szilveszter után vagyunk, még szinte el se kezdődött az év. Január. Épp vizsgaidőszak, pihizek, nem tanulok, sok idő van még a vizsgáig és a szigorlatig, amit januárra hagytam. No para. Megy a kockulás. A vőlegényem épp most tért vissza a napi bevásárlásból. Hozott piát. Nem szólunk egymáshoz, mint általában, mikor mindketten elvagyunk a saját kis világunkban, a nappali egy-egy sarkában. Ilyenkor általában megtöri a csendet egy "Wanna smoke?" illetve egy " Have you seen this meme on 9gag?". De azt hiszem, aznap nem volt ilyen. Csendben kockultunk, mi, a két búvalbaszott. Az ő alaphangulata nem volt igazán rózsás, sose fejezte ki, ha boldog. Persze volt, hogy mosolygott a mémeken, játékokon, poénokon, filmeken, de soha nem mondta, hogy boldog. Csak a negatívat jegyezte meg mindig(mára azt hiszem, javult a helyzet?). Észrevettem én már, hogy romlik a hangulata. El voltam foglalva a saját hullámvasút tycoon-ozó érzelmi instabilitásommal.
Talán két dank meme között egyszer csak odajött hozzám este 10-11-éjfél körül, és közölte, hogy We need to talk. Lyányok, ez sose jó.
Letettem a kis fejhallgatómat, ő mondta, hogy lehet, hogy szükségem lesz egy kis alkoholra. Szerencsére ő készült, a kisboltból hozott nekem egy üveget. Felbontottam, megkezdtem, ő is megkezdte a mondandóját. A jövőről beszélt, és arról, hogy nekem nem lesz jó Amerikában. A terv ugye az volt, hogy a diplomám megszerzése után mi haza megyünk USÁba. Na de! Gondoljam ezt végig. Nekem itt van a családom, mindenem. Nekem ez a hazám, neki az a hazája. Nem vagyok boldog, ott nem fogom bírni. Nem lesz ez jó. (( side note, itt irtam valamit de a gecis blogspot olvashatatlanná tette, ja amúgy ezt több, mint egy éve irtam, most átolvasom hogy publikálhassam, heló)) Én próbáltam meggyőzni hogy minden fiszi fasza lesz, nem lesz gáz. Ő meg mondta a magáét. Én meg az enyémet. De aztán addig addig ment a labda adogatás, hogy megunta és azt mondta hogy már nem szeret. Pont. Na és akkor az én mentális ki villanykapcsolóm jelképesen szikrázni kezd, sötétség. Nem akarok nyálas nyiminyomi dolgokat írni( eleget írtam eddig belőle, utálom a nyálas nyiminyomi dumát) de így a legpontosabb leírni a fejemben történő eseményeket. Az anti-túlélési ösztönöm kiakadt. Erősebb volt, mint valaha, itt a vége, fuss el véle. A zavar kezdett kitisztulni, tudtam pontosan, mi a teendő. Elkezdtem pakolászni, összeszedni a cuccaimat. Ő közben ugyanúgy ült a kanapén, ahogy ott hagytam. Felvettem egy pulcsit. Megkerestem a sapkám, kesztyűim, bakancsom. Felvettem a kabátom, zsebre tettem a lakáskulcsom. Kinyitottam a szekrényt, elővettem a fekete sálam, aminek elég jó anyaga van, jó erős. Ez fontos volt. Előkészítettem, megkötöttem a sokat gyakorolt Hurkot, egyelőre lazán a nyakamban hagytam. A telefonomat félredobtam, jött az utolsó dolog, amit el kellett intéznem, mielőtt kivonulok a lakásból és megkeresem az engem megillető utolsó helyet. Azt hiszem, akkor nem sírtam. Arra emlékszem, hogy furcsán boldog vagyok. Talán azért, mert a célom világosabb volt, mint valaha. Erős voltam és bátor. Nekem senki ne mondja, hogy az öngyilkosok gyávák. Kibaszott nagy bátroság kell. De tényleg. Geci sok erő. Bennem pedig akkor pont annyi volt meg, amennyi kellett. Szóval céltudatosan odamentem ahhoz a polchoz, ahol a gyógyszereimet tartom. Elővettem a felhalmozott(és a hónapok alatt meghagyott) kis készletemet, a Frontinos üveget és a Xanaxos levélkéket. Ő azt hiszem akkor már felkelt a kanapéról. A levélkéket zsebre tettem, az üveget kibontottam, a kis tenyerembe öntöttem egy adagot alapozás céljából. Ő odarohant hozzám, kiütötte a cuccot a tenyeremből. Veszekedés. Ha jól emlékszem, én csak azt ordítottam, hogy hagyjon békén. Hagyjon elmenni. Leave me alone. Let me go. Kicsit nehéz visszaemlékezni erre, mert nagyon sok minden történt. Azt hiszem ekkor kezdtük el a "dulakodást". Lökdösődés, kiabálás, satöbbi. Nem biztos, hogy az események sorrendje pontos, emlékezetből dolgozom. Próbálom összeszedni a gyógyszerek nagy részét a földről. Lefogja a kezeim. Próbálok az ajtóhoz rohanni, a kulcsot kikotrom a zsebemből, mikor enged a szorításból. próbálom kinyitni az ajtót, de nem sikerül beletalálnom a kulcslyukba. Ő egész testével elállja az ajtót, a kulcsot kicsavarja a kezemből. Kezdek szétesni. Próbálom lehámozni az ajtóról, de ő sokkal erősebb nálam. Olyasmit kiabálok, hogy nincs joga fogva tartani engem, el kell engednie. Vissza szaladok a nappaliba a gyógyszeres üveghez, amit vagy ott hagytunk, vagy nálam maradt. Erre nem emlékszem pontosan. Csak azt tudom, hogy Ő követ. Mikor esélyt látok a szabadulásra, az ajtóhoz megyek a másik kulcscsomóért, de semmi esélyem nincs, elveszi tőlem, mielőtt ki tudnám nyitni a zárat. Szétestem. Összetörtem. Most a nappalin keresztül szaladok, kimegyek az erkélyre és kezdek felmászni a párkányra olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudok, mert az az egy biztos, hogy engem ő most üldöz a lakásban. Szóval ő is kiér az erkélyre, én nem voltam elég gyors, csak az egyik lábammal másztam fel a betonból készült virágtartóra. Ő visszahúz, én sikítok. Újra az ajtóhoz szaladok. Erre az időre már elvesztettem minden logikus gondolkodást, nála voltak a kulcsok, mégis a menekülőút felé rohantam. Szaladt utánam, a lakás bejárati ajtaja és az erkély között. Nem tudom, hányszor tettük meg ezt oda-vissza de ha nem lett volna ilyen durva a helyzet, kajak vicces lett volna. *insert The Benny Hill Show Theme here* Akkor ez kurvára nem volt vicces. Kibaszottul szürreális volt ez az egész, úgy küzdöttem, mintha meg akart volna ölni. Csak épp fordítva volt, én akartam saját magam kinyírni. Az akarás nem elég erős szó erre, ösztönös küzdelmet éreztem a halálért. Ha-ha. Kibaszott vicces.
Egyszer csak elfáradtam, ő elkapott és nem akart elengedni. Alkudoztam, hogy jó leszek, bemegyek a hálószobába. Bementünk. Leültünk az ágyunkra. Ő beszélt valamiről, amit én nem értettem. Az a program járt a fejemben, hogyan és mikor kéne menekülni. A Xanax levélkék még mindig a zsebemben voltak valahogy. Nem tudom, mennyi idő telhetett el. A kedélyek lenyugodni látszottak, ő sem volt olyan görcsös testtartásban, hogy bármikor ugrani tudjon ha én szaladni kezdek. Én is kezdtem ellazulni. bőgtem, mint a szar, de nyugodtabban. Nem ordítottam. Ő sem. Nem tudom, miket mondott. Nem tudom, miket válaszoltam. Lehet, hogy nem is válaszoltam. Nem tudom. El voltam foglalva. Én azt hiszem, lefeküdtem az ágyra, ő pedig lassan kiment a nappaliba. Gondolom a telefonjáért ment, mert ezek után már nála volt. Én közben kibaszott gyorsan kihasználtam az alkalmat, Kibontogattam egyesével a gyogyikat a levélkékből. Nem sikerült az összeset kiszedni. Kapkodtam befele, mint kacsa a nokedlit. Vagy mi. Bementem a nappaliba, leültem a kanapéra. Ő azt hiszem, a számítógépe előtti székben ült(épp ahonnan most én írom ezt a fos blogbejegyzést[ami a hossza alapján lassan egy PhD értekezés]), a telefonjával. Vagy a dulakodásban hagytuk el a Frontinos üveget vagy ő tette le a kanapéra véletlenül. Gyorsan meghúztam, mintha egy felest innék. Nem ment le természetesen magától, gyorsan felkaptam a maradék piát, amit ő vett, amit a beszélgetés elején iszogattam és a pia segítségével lementek a gyógyszerek nagy nehezen az utolsó kortyokkal. Nem tudom, mennyi volt az üvegben. Észrevette az ügyködésem, de ezúttal sikeresen hajtottam végre amit terveztem, gyorsabb voltam. Újabb "tánc" következett, de most csak az ajtóig. Állta az utam, a kulcs nem volt nálam, üvöltöttem, hogy engedjen el. Fucking let me go. Let me fucking go. El akartam venni tőle a telefonját, de ő sokkal magasabb, mint én, nem értem el, mert a magasba tartotta a kezét(vagy mindkét kezét? Nem emlékszem.) Annyi biztos, hogy megnyomta a hívógombot. Nem tudtam hirtelen, hogy anyámat hívja, vagy a mentőket. A mentőket hívta.(később kiderült, hogy anyukámat akkor hívta fel, amikor nem vettem észre.) Korábban már kérdezte tőlem, hogy mi a mentők száma. Mondtam neki akkor, hogy 104 vagy a segélyhívó az 112. Akkor nem tudom, melyik számot ütötte bele a mobiljába. Felvette a diszpécser a telefont. Megnyomta a kihangosítást, hogy ne tudjam elveni tőle a telefont de azért hallja, mit mondanak. A diszpécser magyartul beszélt, Ő megkérdezte, hogy beszélnek-e angolul. Egy picit kellett várni, tényleg nem sokat. Én pánikba estem. Ő elkezdte mondani, mi a helyzet. My girlfriend is suicidal. She took some pills. I don't know how many. Én innentől már csak arra emlékszem, hogy visítok, kiabálok, ordítok magyarul és angolul felváltva: Nem igaz! Hazugság! Liar! It's not true! Not true! Ne higgyen neki! Hazudik! He's lying! Bla-bla-bla. Ordibálok, ő leteszi a telefont, full nyugodtan mondja, hogy úton vannak. Én lefagyok. Nem hiszem el. Bemegyek a hálószobába, ülök az ágy szélén. Kis képszakadás, nem tudom, meddig ültem ott, de egyszer csak csörög a kaputelefon, ő gyorsan felveszi. Megjöttek. Beengedi őket a gomb segítségével. Azt hiszem, kiáltottam egyet, amíg ő a kaputelefont tartottam, azt mondtam, Ne jöjjön fel! De mindegy volt. Kinyitotta nekik az ajtót, de én már nem próbáltam szökni. Két mentős csávó jött fel a lépcsőn. Megkérdezték, mi a helyzet. Én már nem emlékszem, hogy zajlott a kommunikáció, de feltételezem, hogy angolul. Ő nem tud magyarul. Én közben vigyorogtam, megjátszott higgadtsággal mondogattam, hogy ne higgyenek neki, nem igaz. Semmi nem igaz. Nincs semmi baj. Nem történt semmi. Semmi baj. Nyilván nem nekem hittek. Ugye ketten voltak, a magasabb faszi kedves volt, a másik fején nagyon látszott, hogy töke ki van az ilyen hülye picsákkal, mint én. Meg sem szólalt, csak a fejeket vágta. A kedvesebb tárgyalt velem, én először azt mondtam, nem megyek. Fingom sincs, hogyan győzött meg. Ha jól emlékszem, bevallottam, hogy vettem be tabikat, de nem tudom, mennyit. Megfigyelésre bevinnének. De mondom ne szedjék ki belőlem, kérem. Azt kamuzta, hogy nem fogják, én pedig elhittem, annyira szét voltam csúszva. Mondtam, hogy megyek, ha megígéri, hogy reggel hazajöhetek. Megígérte. Természetesen ordas kamu volt, de hittem neki, egy kistatyóba tettem a telómat, a töltőmet, a pénztárcámat és az irataimat. Lekísértek az autóhoz. Nagyon dühös voltam. Soha nem jöttek értem mentők előtte. Beszálltam, leültem, szétnéztem, de már semmire nem emlékszem, miket láttam. A vérnyomásomat megmérték, de csak az alkaromra tudta rakni a csávó. Elég szarcsifoscsi értékek voltam, én azt hiszem emlékszem, mennyi volt, de inkább nem írom le, mert nem akarok kamuzni. Lehet, hogy szarul emlékszem. Utálom a számokat. Kérdezgtett a csávó, de nem emlékszem, mit és miket mondtam. Megérkeztük, elkérték bent az irataimat, várni kellett. leltárba vették a cuccaim, hogy pontosan mik voltak a táskámban, pontosan mennyi pénz volt a tárcámban. Azt hiszem volt benne egy 10k-es, ami megmaradt aznap a Spárból. Fagyasztott pizzát vettem, vastagtésztás bolognaisat. Szóval elvették a cuccaimat. tolókocsiban ültem. tudtam mozogni, de attól még kaptam. Sose ültem előtte kerekesszékben. Ülőkocsiban. Faszom tudja hogy kell igazából hívni, én ezen a 3 néven felváltva szoktam hívni( a rollátort meg drótszamárnak, oszt akkó mi van)Leparkoltak a fal mellé, várni kellett. Sok ember várt ott. SBO, amúgy, gyengébbeknek sürgősségi, sürgi. Begurítottak egy helyre, több ágy volt ott, de csak vizsgálóágyak. vettek tőlem vért. Ráadásul ismertem a lányt, nem tudom, ő felismert-e. Nagyon kis cuki volt. Aztán visszaültem a székbe, nagyon kellett pisilnem. Kikéredzkedtem, nem nagyon akartak engedni. Aztán hagyták, hogy elmenjek pisilni egyet ajtó nélküli vécére. Furcsa volt. Attól kezdve, hogy megjelent a két mentős csávó, olyan volt, mintha kiszakadtam volna a valóságból és filmet néznék. Pisilés után elvittek egy másik budi elé, elmagyarázták, mi fog történni. Én tudtam, tanultunk róla. Nem ellenkeztem, tudtam, hogy nem volt értelme. Lenyomták a slagot a torkomot, töltötték fel vízzel, én úgy hánytam a cuccot bele a budiba. Még poénkodtam két róka között, mondom Bassza meg ott a bolognais pizzám meg a fincsi pia. Ne már. Nem tudom, milyen reakciót váltottam ki, ha egyáltaláb váltottam ki belőlük valamit. Ha jól emlékszem, hárman voltak velem. Jól kihánytam magam, könnyezett a szemem mint atom, a torkom nagyon fájt a slagtól. Taknyom nyálam egybe, megtörölköztem, aztán elvittek egy 4 ágyas pici szobába. Nem volt asszem éjjeliszekrény, csak a 4 ágy. Sötét volt, mindenki aludt. Én nem akartam nyugton maradni, ki akartam menni leskelődni, hogy mégis hol a picsában vagyok. Az ajtóig kimentem, ott volt egy pult és egy csávó. Kicsit összeszólalkoztunk, én ki akartam menni de ő persze nem engedett. Alkudozni kezdtem, de beszólt valamit. Elkezdtem sírni. Ideges voltam, elkezdtem valamikor, nem tudom mikor kapargatni a bal kézfejem. Véresre kapartam. Felültem az ágyon törökülésbe és csak sírtam. Nem gondolkodtam semmin, nem tudtam. Csak ültem és vártam. A csávó rám szólt, hogy aludjak, de én akkor sem. Ezért nem is feküdtem le, nehogy azt higgye, hogy alszom. Vártam. És megjelentek a szüleim....
Nem tudtuk, mit mondjunk. Ők se, én sem hittem el, hogy ez igaz és történik és ez van. Elmeséltem nekik, hogy ő szakított velem. ((side note, bassza meg, valamiért itt abba hagytam az irást, most 2021 van, ezt meg 2020 év elején irtam. Fingom sincs mi volt a következő gondolatom, de megpróbálom visszaidézni. Ja, és mivel Amerikában vagyok, a billentyüzetemen nincs hosszú i meg ü betü. Szóval nem fogyatékos vagyok, csak nincs lehetőségem helyesen irni. Tudom, nekem is bassza a szemem.)) SZóval ezután annyi volt, hogy beszélgettünk, anyumék mondták, hogy el se hiszik hogy ez megtörténik, az idegtől alig látnak. Ültünk az ágyamon és vártuk a reggelt, hogy mi lesz. Az volt, hogy jött egy faszi és mondta hogy engem most bevisznek a pszichiátriára. Mondom ne már, én biztos nem maradok ott. Mondta a faszi hogy bocsi de ezt nem ő dönti el, majd ott megmondják mi lesz. Nem harcoltam vele mert szegény csávó csak a munkáját végezte. Elvittek a betegszállitóval a pszichiátriára, volt egy utastársam, egy öreg mama. Az egyik betegszállitó faszi a mamát vitte faszom tudja hova, engem meg a másik kisért el egy szobába, ahol az ügyeletes pszichiáter doki volt és megkérdezte hogy mizu, én mondtam. Mondta, hogy bent kell tartaniuk. Mondom nem. Ok, menjek fel az osztályra, majd ott eldöntik mi lesz. Felmentem, és az egyik ápoló elkezdett kikérdezni. Aztán alá kellett irnom, hogy elfogadom a kezelést. Mondom nem :) Közben a szüleim megérkeztek. Együtt aztán tettünk fel kérdéseket, hogy megtudjuk hogy most mi van és mi lesz. Mi van ha aláirom? Aztán mindenki meggyőzött engem, hogy maradjak. Kibaszott nehéz döntés volt. Egy 5 ágyas kórteremben laktam. Az egyik szobatársam egy öreg mama volt, aki csak feküdni tudott és éjszakánként sirt. Egy másik szobatársam össze volt törve, konkrétan. A metró elé lépett és eltört a lába. Az elején jóban voltunk, csak a legutolsó másodpercekben basztam el az egész kapcsolatunkat. Volt egy másik szobatársam, akitól féltem. Folyamatosan érzelemmentes arcot vágott és az első pillanatban kért tőlem egy szál cigit, bement a budiba és elszivta. Kibaszott mérges voltam rá, mert nem szabad bent dohányozni és féltem, hogy megbüntetnek, amiért a szobatársam megszegte a szabályt. Lófasz nem lett belőle, csak aztán folyamat tőlem kért cigit, én meg féltem neki nemet mondani. De persze ő mondta hogy megadja, megadja, apa holnap jön oszt hoz cigit. Fasz se tudja már hogy tényleg megadta-e. Aztán ő lekerült a rehabra, és jött egy új csajszi. Tök érdekes volt, hatalmas izgalom volt, hogy jött egy új husi :) Amúgy dohányozni az első két napban csak úgy lehetett, hogy kellett kérni magamhoz egy ápolót hogy elkisérjen a teraszra ami 2 zárt ajtó mögött volt, ráccsal az udvar felőli oldalon. Na, szóval kiderült hogy a csajszi is dohányzik. Én akkor már kimehettem az udvarra, minden óra 45-től egészig. Odamentem a csajszihoz beszélgetni, és elkezdte kiönteni a lelkét, hogy mi történt vele, meg ilyenek. Fingom sincs miről beszélt, mert nagyon fel volt zaklatva. De végig hallgattam. Aztán elkezdtem felvenni a fonalat és nagyon együtt éreztem vele. Aztán mondta hogy kimenne cigizni, én meg elmondtam neki, hogy itt mi a menete, hogy először csak kisérővel lehet elmenni. Kértük, hogy mehessek ki én is velük a teraszra. Nagy nehezen megengedték, hogy most az egyszer. Kb egy órát beszélgettünk folyamatosan, amig vártuk a dohányidőt, amig kint voltunk a dohányzóban, és a folyosón is beszélgettünk. Biztos mindenkinek ki volt a fasza velünk, mert a nővérpult előtt nyomtuk a dumát. De ki a faszomat érdekelt akkor. Sirtunk mind a ketten. Nagy haverok lettünk, én legalább is nagyon kötődtem hozzá. Egyik este bevezetett az asztrológiába, és mikor elolvastam az aszcendensem akkor tökre meglepődtem, hogy milyen igaz. Hallottuk, hogy az egyik ápoló kint az ajtó előtt fikáz minket. Kibaszott mérges voltam. Összvissz két ápoló volt, akik rendesek voltam, a többiek meg basszák meg. Ja, volt egy szobatársunk egy éjszakára, akitől nagyon fostunk mert nem volt teljesen tisztába azzal, hogy mit csinál és éjszaka szaggatta a lepedőt és lopkodta a cuccainkat. Az egyik rendes ápoló segitett rajtunk, ő terelgette vissza az ágyába. De egész éjszaka ez ment. Nagyon örültem, mikor elvitték. Biztos megvolt az oka rá, hogy ezeket csinálta, és ráadásul szerintem tudom is, hogy mi. De abban a helyzetben nem igy gondolkodtam. Kibaszottul féltem. Nem voltam stabil állapotban, teljes deperszonalizáció, derealizáció, disszociáció, minden ció ció ció ció volt. Pár napig nem csináltam semmit, csak feküdtem és néztem ki a fejemből. Nem éreztem semmit. Nem is kajáltam, az ebédemet mindig másnak adtam. Aztán kezdtem feloldódni, kaptam gyógyszereket, stb. Ekkorra már tisztában voltam azzal, hogy mi a diagnózisom, de senki nem mondta el. A reggeli viziteken tettek fel kérdéseket, és összevetve a válaszaimmal, rájöttem, hogy dikk erről tanultam. Meg a kijelölt dokimmal is beszéltem egyszer. Aztán kezdett zavarni, hogy senki nem mond semmmit, kértem a viziten, hogy valaki please mondja már el hogy mi a bajom. Mondták, hogy majd a dokim jön és elmondja. Nem jött. Aztán megint. És megint, a doki kibaszottul nem jött. El van foglalva. Aztán reggel a viziten mondtam, hogy légyszike, szerintem vágom hogy mi a bajom, csak mondja már el valaki. Kérdeztem, hogy az a diagnózis, amire gondolok? Mondta a főorvos néni, hogy igen. Kicsit lenyugodtam, de még mindig nem kaptam kielégitő választ, mert nem mondta ki nyiltan senki. Aztán jött látogatni anya, és mikor megláttam a folyosón, elmondtam neki hogy senki nem akarja elmondani nekem, hogy mi bajom. És megláttuk a dokinőmet jönni a folyosón, anyum elkapta és követelte hogy legyen már valami. Mondta, hogy mindjárt jön. Amúgy egy köcsög volt, a stilusa lekezelő. Asszem 2 óra volt a "mindjárt jön". Nem mertünk elmonzdulni a folyosóról, hogy nehogy elszalasszuk. Aztán végre bazdmeg bementünk az orvosi szobába és elmondta nekem és anyumnak, hogy borderline személyiségzavarom van. Na mondom végre baszki. Tudtam. Kibaszottul tudtam. Megkönnyebbültem. Anyukám kicsit kiakadt, a doki elmondta neki, hogy nem gyógyitható, de kezelhető. Lehet, hogy elmúlik. Kaptam rá gyógyszert, antipszichotikumot. Tök jó volt. Nagyon jó kedvem lett tőle, rengeteg volt az energiám. Meglátogatott az egyik tanárnőm, aki ott dolgozott, meglátogattak a barátnőim, a szüleim, a nagymamám, a nagynéném. Aztán egyik nap anya mondta, hogy a férjem(akkor vőlegény? ex vőlegény????) kérdezte, hogy bejöhet-e hozzám. Mondtam, hogy igen. Nagyon furi volt, látszott rajta, hogy meg van rémülve. Nem látott még ilyen helyet, de még csak magyar kórházat se. Itt meg rács volt a "bejárati ajtó", amin csak úgy lehetett közlekedni, ha a pultból megnyomták a gombot, hogy kinyiljon az ajtó. Anyumék elmentek valahova, hogy ketten meg tudjuk beszélni a dolgokat. Leültünk és beszélgettünk. Mondta, hogy megbánta, amit tett. Nem gondolta komolyan. Magyarul nem tudom, hogy lehet megfogalmazni amit mondott, olyasmi talán, hogy "egy rossz mentális állapotban volt", amikor beszéltünk otthon és kitört a háború. Mondta, hogy szeret és megérti, ha én őt már nem szeretem. Mondtam, hogy a történtek ellenére szeretem. Kérdezte, hogy meg tudok el valaha bocsátani neki. Én erre azt kérdeztem, hogy Szeretsz? Mondta, hogy igen. Mondtam, hogy akkor megbocsátok. Aztán ment a nagy találgatás, hogy most mi legyen, mert ő itt nagyon rosszul érzi magát és haza akar menni. Mondtam, hogy menjen, és kérdeztem, hogy összeházasodunk-e ettől függetlenül. Megbeszéltük, hogy ő haza költözik, és ideutazik az esküvőre.(Spoiler alert, kajak igy lett. Őszintén szólva féltem, hogy mi van, ha nem jön vissza. De vissza jött.) Szüval kibékültünk, minden fasza lett. Elkerültem a rehabra, összesen asszem 20 napot töltöttem bent. Vizsgázni a kórházból mentem, karszalag, minden rajtam volt, kimenőn voltam. De közeledett a gyakorlat és én tudtam, hogy nem maradhatok bent. Kérvényeztem, hogy mostmár engedjenek haza. Mond.ták, hogy ezt az orvosommal beszéljem meg. De nem volt ott a viziten, kértem hogy légyszi valaki szóljon neki. Semmi. Másnak megint kértem. Semmi. Hétvége. Kövi héten reggel ott volt a viziten a dokim, mondtam hogy na akkor elenged? Mondta hogy ez nem igy megy, hipp hopp. Mondom what? Múlt héten kértem hogy valaki szóljon hogy nekem ennyi elég volt. Nagy harcolás volt, nagy kiakadás, csihi puhi, kiabálás, veszekedés. Ki voltam akadva. Sirtam és meg akartam halni. A szobatársam meg elmondta valakinek, hogy mi a helyzet velem. Bejött a főnővér meg a dokim, hogy nem ajánlják, hogy elmenjek. Én meg mondtam, hogy jogom van elmenni saját felelősségre. Nagy tárgyalás, minden. Aztán nagy nehezen mondta a doki hogy ok, megirja a zárójelentést és mehetek. Fú, de örültem! Összepakoltam minden cuccom és vártam. Sokáig nem történt semmi. Csak ültem. Össze voltam pakolva és ültem és vártam. Jött az ebéd, de én nem kaptam, mert megyek haza. De még mindig sehol semmi. Kiakadtam, valakivel kiabáltam. Aztán nem tudom, pontosan mi volt, de valaki szólt a dokinak hogy kicsit igyekezhetne mert én itt veszekedek a folyosón. Végre megkaptam a zárót és elmentem a halál faszára. Nem tudott értem jönni senki, ezért az össze cuccommal felpakolva hazabuszoztam egyedül. A macska alig ismert meg, mikor hazaértem. Szóval ja, erről ennyit, mindjárt éjfél, be kell fejeznem az irást, mert reggel kelek, menni kell munkába. Csó.
2018. február 18., vasárnap
Dirty Dancing
Jó sok elírás lesz a bejegyzésben, a laptopomról írok, ami már egy ideje haldoklik. Van hiba, amit kijavítok, de egy idő után tuti, hogy megunom. Szóval ha helyesírási, vagy bármilyen hiba lesz, akkor nem vagyok retard, csak lusta.
A Dirty Dancing megy a tévében, még sosem láttam előtte. Ha már Dancing, játszottam a Just Dance-szel kábé egy órája. Azt hiszem, 3 számot táncoltam le, meg egy 10 perces Just Sweat edzéses lófaszt. Nem volt nagy cucc, de nekem nehezemre esett. Ennyi kilót megemelni nem könnyű.
A motiváció kezd elszállni, de nagyon durva volt mielőtt Just Dance-eztem. Szabályosan rosszul voltam, annyira el akartam kezdeni az edzést. El akartam menni kondiba. Én. Még mindig van bennem egy kicsi, de holnapra garantáltan el fog tűnni. Mindig ez van, estefele vagy éjjel rám tör valami, amikor is azonnal akarok valami produktívat csinálni. Például hajnal 3-kor rám tör a vágy, hogy elkezdjek egészségesen étkezni. Ja de várj, hajnal 3 van, ilyenkor nem főzőcskézünk meg vásárolgatunk. Reggelre persze elfelejtem és tojásos krumplit vagy Smack levest eszegetek. Majd ez kezdődik elölről. Ma az edzéssel voltam így. Nagyon durván akartam menni, "most azonnal". Persze amikor lesz rá lehetőségem, nem fogom akarni. Nem hiszem, hogy valaha elmegyek. Egyedül félek. Nincs edzőpartnerem. Brandon akar nekem szerezni valakit, de "finnyás" vagyok ezen a téren. Én egy olyan valakit akarok, aki hasonló hozzám: dagadt nőszemély, aki lusta és motivációra vágyik. Vagy valami. Csak ne legyen pontosan olyan mint én, mert akkor ez a dolog nem működne. Olyan valaki kell nekem, akinek mindig jó a kedve, hogy nekem is az legyen. Olyan valaki kell, aki segít nekem "átvészelni" a napokat. (Nem szó szerint) fogja a kezem egész nap és vegyen rá arra, hogy értelmesen töltsem el a napom.
Társasozni akarok. De nincs kivel. Senki nem szereti a társasjátékokat.
Szeretnék elmenni itthonról, de nincs kivel( Brandon nem szeret kimozdulni). Senki nincs, akivel elmehetnék valahova. De hely sincs, ahova mennék.
Félek.
Nem jut eszembe egy normális magyar mondat. Hogy mondjuk azt, hogy This room is a mess? Mert az. Kupis a szoba? Az olyan kis izé. Kis cukika. Kicsit parasztos. Kupi. Kupis.
Festettem egy szarvasos univerzumos képet és kurva jó lett, én nem szoktam szeretni a saját alkotásaimat, de ez tényleg tetszik. Mágikus csodaszarvas lett volna eredetileg de egy vadászidény Bambi lett belőle. De még így is fasza. Van róla képem, de nem fogom megmutatni. Ha kíváncsi vagy rá, gyere el és nézd meg élőben, így sokkal szebb.
2015 óta nem írtam ide. I guess I was busy?
Ja de, csak eltüntettem 2 post-ot. Azok már privátak.
3. év, 2. félév van. Még két félév és vége. Én még nem akarom. Annyi sok szar lesz még, nem fogom kibírni. Államvizsga? Szakdolgozat? Inkább öljön meg valaki. Mikor jövök hazafele, mindig azon gondolkodom a zebrán átkelvén, hogy ha most elütne egy autó, nem kelnék fel akkor sem, ha semmi bajom nem lenne. Ha vízszintesbe kerülnék(na na na nem úgy, te kis hamis, te!) akkor tuti nem lenne elég energiám, kedvem, életerőm hogy felkeljek és menjek tovább. Ha most lefeküdnék a földre, nem kelnék onnan fel. Alig kapok levegőt. Szomorú vagyok. De ez nem is jó szó arra, amit érzek. Letargia? Vagy inkább a nagy üres Semmi? Nem, inkább a nagy üres Semmi, de mégsem üres, hanem átlátszó üvegfal mögött meg van töltve súlyos negativitással, ami kék színű és sűrű. És rossz. És folyamatosan ez van.
Mit szoktak az emberek csinálni? Én semmit. Mit lehet ezen kívül csinálni? A semmi nálam az, hogy egész nap a gép előtt ülök és játszom, facebookozok(ami annyit tesz, hogy ha ír valaki, úgy teszek, mintha nem venném észre. Nem azért, mert bajom van az emberrel, hanem nem akarok beszélgetni. Nem akarom elkötelezni magam arra a pár percre?). Megnézem az e-maileim, de mindig uyganaz van: FilmKatalógus üzet, hogy nemsoká engem érdeklő filmek lesznek a tévében. De ezek sosem érdekelnek. Csak lusta vagyok kikapcsolni ezeket az értesítéseket. A gyakorikérések is fel szokott bukkanni, hetente egy csomó hülye kérdéssel. Imádom őket. Ha épp nem gépezek, akkor tévét nézek és kínlódok. Ha épp nem tévézek, akkor főzök. Vagy budin ülök. Vagy fürdök. És ennyi. Mit szoktak az emberek csinálni egész nap? Nekem ez kezd unalmas lenni. Nem akarom ezt tovább csinálni.
Mit csinálnak az emberek?
A Dirty Dancing megy a tévében, még sosem láttam előtte. Ha már Dancing, játszottam a Just Dance-szel kábé egy órája. Azt hiszem, 3 számot táncoltam le, meg egy 10 perces Just Sweat edzéses lófaszt. Nem volt nagy cucc, de nekem nehezemre esett. Ennyi kilót megemelni nem könnyű.
A motiváció kezd elszállni, de nagyon durva volt mielőtt Just Dance-eztem. Szabályosan rosszul voltam, annyira el akartam kezdeni az edzést. El akartam menni kondiba. Én. Még mindig van bennem egy kicsi, de holnapra garantáltan el fog tűnni. Mindig ez van, estefele vagy éjjel rám tör valami, amikor is azonnal akarok valami produktívat csinálni. Például hajnal 3-kor rám tör a vágy, hogy elkezdjek egészségesen étkezni. Ja de várj, hajnal 3 van, ilyenkor nem főzőcskézünk meg vásárolgatunk. Reggelre persze elfelejtem és tojásos krumplit vagy Smack levest eszegetek. Majd ez kezdődik elölről. Ma az edzéssel voltam így. Nagyon durván akartam menni, "most azonnal". Persze amikor lesz rá lehetőségem, nem fogom akarni. Nem hiszem, hogy valaha elmegyek. Egyedül félek. Nincs edzőpartnerem. Brandon akar nekem szerezni valakit, de "finnyás" vagyok ezen a téren. Én egy olyan valakit akarok, aki hasonló hozzám: dagadt nőszemély, aki lusta és motivációra vágyik. Vagy valami. Csak ne legyen pontosan olyan mint én, mert akkor ez a dolog nem működne. Olyan valaki kell nekem, akinek mindig jó a kedve, hogy nekem is az legyen. Olyan valaki kell, aki segít nekem "átvészelni" a napokat. (Nem szó szerint) fogja a kezem egész nap és vegyen rá arra, hogy értelmesen töltsem el a napom.
Társasozni akarok. De nincs kivel. Senki nem szereti a társasjátékokat.
Szeretnék elmenni itthonról, de nincs kivel( Brandon nem szeret kimozdulni). Senki nincs, akivel elmehetnék valahova. De hely sincs, ahova mennék.
Félek.
Nem jut eszembe egy normális magyar mondat. Hogy mondjuk azt, hogy This room is a mess? Mert az. Kupis a szoba? Az olyan kis izé. Kis cukika. Kicsit parasztos. Kupi. Kupis.
Festettem egy szarvasos univerzumos képet és kurva jó lett, én nem szoktam szeretni a saját alkotásaimat, de ez tényleg tetszik. Mágikus csodaszarvas lett volna eredetileg de egy vadászidény Bambi lett belőle. De még így is fasza. Van róla képem, de nem fogom megmutatni. Ha kíváncsi vagy rá, gyere el és nézd meg élőben, így sokkal szebb.
2015 óta nem írtam ide. I guess I was busy?
Ja de, csak eltüntettem 2 post-ot. Azok már privátak.
3. év, 2. félév van. Még két félév és vége. Én még nem akarom. Annyi sok szar lesz még, nem fogom kibírni. Államvizsga? Szakdolgozat? Inkább öljön meg valaki. Mikor jövök hazafele, mindig azon gondolkodom a zebrán átkelvén, hogy ha most elütne egy autó, nem kelnék fel akkor sem, ha semmi bajom nem lenne. Ha vízszintesbe kerülnék(na na na nem úgy, te kis hamis, te!) akkor tuti nem lenne elég energiám, kedvem, életerőm hogy felkeljek és menjek tovább. Ha most lefeküdnék a földre, nem kelnék onnan fel. Alig kapok levegőt. Szomorú vagyok. De ez nem is jó szó arra, amit érzek. Letargia? Vagy inkább a nagy üres Semmi? Nem, inkább a nagy üres Semmi, de mégsem üres, hanem átlátszó üvegfal mögött meg van töltve súlyos negativitással, ami kék színű és sűrű. És rossz. És folyamatosan ez van.
Mit szoktak az emberek csinálni? Én semmit. Mit lehet ezen kívül csinálni? A semmi nálam az, hogy egész nap a gép előtt ülök és játszom, facebookozok(ami annyit tesz, hogy ha ír valaki, úgy teszek, mintha nem venném észre. Nem azért, mert bajom van az emberrel, hanem nem akarok beszélgetni. Nem akarom elkötelezni magam arra a pár percre?). Megnézem az e-maileim, de mindig uyganaz van: FilmKatalógus üzet, hogy nemsoká engem érdeklő filmek lesznek a tévében. De ezek sosem érdekelnek. Csak lusta vagyok kikapcsolni ezeket az értesítéseket. A gyakorikérések is fel szokott bukkanni, hetente egy csomó hülye kérdéssel. Imádom őket. Ha épp nem gépezek, akkor tévét nézek és kínlódok. Ha épp nem tévézek, akkor főzök. Vagy budin ülök. Vagy fürdök. És ennyi. Mit szoktak az emberek csinálni egész nap? Nekem ez kezd unalmas lenni. Nem akarom ezt tovább csinálni.
Mit csinálnak az emberek?
2015. augusztus 30., vasárnap
Come at me bro
beiratkozás, évnyitó, beadandó feladat kész, letudva. HOLNAP JÖHET AZ ELSŐ NAP a felsőoktatásban.
come at me bro
come at me bro
2015. augusztus 9., vasárnap
HOLNAP MENNI AMERIKA JIHUÁHUÁEHIHIHAJIHÁÁÁ
Mondanám, hogy most egy darabig azért nem volt/lesz új bejegyzés, mert HOLNAP MEGYEK AMERIKÁBA az Uramhoz, de ez nem kifogás, mert eleve nem szoktam írni. Na de amikor írok az minőségi!
Ja nem.
Ja nem.
2015. július 24., péntek
Recept(amúgy nem amúgy de) 40 lépésben
Konkrétan ideköltöztem. Este jött az SMS, hogy megvan a pontom, de amúgy ezt már kb érettségi után tudtam hogy meglesz :'D Semmi kétségem nem volt. Na de azért örültem az SMS-nek. Szóval becuccoltam ide, ebbe a gyönyörű városba, ahol 4 csodálatos egyetemi évet fogok eltölteni, remélhetőleg az urammal, aki majd itthon vár és amíg suliban vagyok, szépen kitakarít-megfőz.
Főzés.
Saját magamnak kell kajáról gondoskodnom, ami ugye nem lehet KFC vagy pizza naponta( igazából mind a kettő 2-2 napig elég, kipróbáltam) mert geci drága. Mi lehet a megoldás?
Bolognai spagetti Fanni edisön. Így kell elkészíteni:
Főzés.
Saját magamnak kell kajáról gondoskodnom, ami ugye nem lehet KFC vagy pizza naponta( igazából mind a kettő 2-2 napig elég, kipróbáltam) mert geci drága. Mi lehet a megoldás?
Bolognai spagetti Fanni edisön. Így kell elkészíteni:
- Lemész gyalog a Sparba mert még nincs biciklid
- Vigyázol, hogy a furcsa kétkerekű gördeszkás kislányok el ne üssenek
- Bemész a Sparba és nem felejted el a kosarat
- Megszeppenve elindulsz a leghátsó sorba, de itt nincs szar se
- Megtaláltad a porokat! Gratulálok, keresd a bolognait. Milánói is jó, ugyanaz. A coopos milánói is fasza, kurvára ugyanaz az íz. Ma teszteltem otthonról hozott porral.
- Veszel inni, mert elfogyott.
- NEM veszel chipset megint. Elég volt tegnap.
- Mivel van otthon olaj, az nem kell, elhátrálsz az olajoktól.
- Keresd a virslit. Ezt fogod beletenni a kajába.
- Lehet olcsó virsli is.
- Mész a kasszához oszt fizetsz
- Hazamész, ügyesen okosan lecuccolsz, nekilátsz
- Ja, nem vettünk spagettit, még jó, hogy van otthon.
- Keresel két edényt
- Egyikbe öntessz vizet a spagettinek, szórjá bele sót, oszt haggyad a lángon forrni
- Kibontod szépen a virslikéket, 3 darab elég mert spórolunk, milyen fasza lesz majd a maradék holnap reggel a rántottával
- Beletoszd a mikróba a virsliket 1 percre, de ha érzed hogy robban a cucc, ki lehet venni 50 mp-nél
- A szabad edénybe öntessz picike olajat, de lehet hogy nem is kell, de én mindig rakok
- Azért hogy legyen valami a virsli alatt, mert ugye a virslit feldarabolod és belebaszod az olajba
- Kicsit gondolkodsz, hogy hol van a mérőedénykéd. Megvan. Egyszerre 200 ml vizet képes magába fogadni, neked meg 300 kell, de nem ijedsz meg, mert okos vagy a hármas matekérettségiddel és rájössz, hogy 200+100 az 300.
- Beleöntöd a 200 plusz 100 ml vizet a virslisedénybe
- Rája szórod a port
- Előveszel egy fuckanált :)
- Kicsit kevered a cuccot hogy ne álljon össze a por, szarul fog kinézni de ne aggódj, fasza lesz.
- Gecisokat vársz
- Addig mehetsz fészbukozni
- Hallod hogy rotyog a cucc, lentebb veszed, de csak addig hogy még legyen hangja
- Instrukció szerint 5 vagy 10 percig még hagyod, kevergeted
- A geci tészta vize még csak meg se rezzen
- HOPP ott egy buborék
- Bazmeg minnyá kész a szósz a tészta meg sehol
- Agyfasz
- Rájössz, hogy szarni bele, mehet bele a vízbe a tészta
- Ejj letelt a 8 perc, ha 5 percet ír a cucc, mert biztos ami biztos. Meg ugye megfeledkeztél róla. Agyfasz volt a víz miatt.
- Elzárod a cuccot alatta és elkezdessz imádkozni hogy még ma legyen kész a tészta
- Ha úgy döntesz, hogy leszarod, éhes vagy, zárjad el a gázt.
- Szűrjed le a tésztát, majd rakjad vissza a leszűrtet az edénybe mert az komfortosabb lesz úgy
- kész
- szedjed ki oszt zabálj paraszt
- jó étvágyat
2015. június 27., szombat
Na mizu mizu mizu
Vége az érettséginek, a középiskolát befejeztem. Az eredményem nem rossz, habár ha tanulok lehetett volna jobb is.
Magyar 5 :), töri 5+ szóbeliért dicséret :), infó 5+szóbeliért dicséret :), angol emelt 5+szóbeliért dicséret :), biosz emelt 3 :( matek 3 :(
Magyar 5 :), töri 5+ szóbeliért dicséret :), infó 5+szóbeliért dicséret :), angol emelt 5+szóbeliért dicséret :), biosz emelt 3 :( matek 3 :(
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)